Októberi jegyzet

Ha erdőben vagy parkban, ligetben jársz és elég figyelmes vagy, meghallhatod a fák hangját. Sokat tűnődnek az életen, az emberi léten különösen, hiszen figyelnek bennünket és nem értik különös gondolatainkat, cselekedeteinket. Ilyenkor ősszel ugyan csendesebbek, majd a tél közeledtével egyre inkább elhalkulnak.

Száraz leveleikben az idő zörög, ahogy elhalt hámsejtekként, peregve földet érnek. A természet homokórájában ők a homokszemek.

Talán csak a fák tudnak méltósággal megöregedni, a legtöbb ember erre képtelen. Meglehet, hogy a halhatatlanság ismerete által magabiztosságra tettek szert az évtizedek, évszázadok során. Tudják, hogy meg fognak újulni, ezért nincs is mitől tartaniuk. Az év vége felé még egyszer a legszebb formájukat hozzák, mielőtt elbúcsúznának egy időre.

Egy-egy pillanatra felderengenek az ismerős vörös és arany színek, amik idén is, mint minden esztendőben kicsit mások, mert nincs ám két egyforma ősz. A finom melankóliát ugyan magával hozza, de sose erőszakosan, tolakodóan, ezt vagy megérzed benne vagy nem. Minden esetre nem telik el úgy év, hogy ne kerítene a hatalmába, de ez nem olyan letaglózó melankólia, hanem inkább inspiráló.

Az ősszel lassacskán barátságot kötök, de legalábbis igyekszem elfogadni és megélni olyannak, amilyen. Valójában nem is magával az őszülő idővel van gond, hanem a vágyakozással a nyár után, de hát Buddha óta tudjuk, hogy a vágy szenvedéshez vezet. Milyen igaz!

Tehát mi van most? Hűvös, hol borongós, hol napos idő. Bölcs fákkal szegélyezett utak és a lehetőség, hogy tanuljunk tőlük.

2 Comments

Szerinted?