Menekülés a spiritualizmusba

Korábbi blogjaimban is nem egyszer utaltam már a jelenlétre, az ITT és MOST pillanatok átélésére teljesen jogtalanul. Hiszen az esetek döntő többségében inkább még csak beszélek róla, semmint élem. Tudom, hogy folyamatosan tanulnom, gyakorolnom, tapasztalnom kell, de olykor szembenézek önmagammal és fölmerül a kérdés: Miért is csinálom mind ezt? Miért fontos ez nekem?

Mindannyiunk számára mást és mást jelent a szó „spiritualizmus”. Nekem mégis leginkább a zen gyakorlása jut eszembe, az ITT és MOST teljes átélése. Számomra ez a tanítások csúcsa, mert úgy látom, ebből fakad minden, a valódi együttérzés is. Úgy tervezem, lassacskán leírom, hogyan találtam rá arra a koreai tradíciókat folytató zen körre, amelyet idestova, kisebb – nagyobb megszakításokkal ugyan, de már három éve látogatok és tagja vagyok. Ám előbb mögé nézek annak, miért is állítottam az irányzékot efelé a mondjuk úgy, gondolkodásmód felé.

Mi a mozgatórugó?

Biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül ezzel a hozzáállással vagy indíttatással, de be kellett vallanom saját magamnak, hogy bizony inkább még csak menekülésből fordultam a spiritualizmushoz.

Az ok pofon egyszerű, nem mennek a mindennapi életben a dolgok, összetörtek a gyerekkori álmok és ráadásul a munka világában sem boldogulok. Csupa – csupa anyagi, kézzel fogható jelenség, amik homokszemekként peregnek ki az ujjaim közül. Ekkor érzem azt, hogy a problémákra még ha azok materiálisak is, nem lehet rájuk természetében valami materiális a válasz, mint ahogy tűzzel sem lehet tüzet oltani.

Elkezdtem tehát keresgélni és közben persze szűrni, válogatni a különféle tanítások között, hiszen sok a csaló és a sarlatán, akik sokszor könnyebb, gyorsabb megoldást ígérnek. Aztán megérkeztem a zenhez, ami egy meglehetősen nehéz, mégis járható út.

Amikor minden a terv szerint halad

A lényeg, hogy megfigyeltem magamon, amikor valamilyen nehéz, zűrzavaros élethelyzetbe kerülök, mondjuk úgy, megnövekszik a gyakorlási kedvem. Csalódottságomban és bánatomban egyből a zen felé kapok, viszont békésebb időszakban ez az egész elhalványul. Szerintem sokan vannak így, de ez nem ment fel az alól, hogy ne javítsak ezen a megszokáson.

Amikor úgymond minden a terv szerint halad kívül, hajlamosak vagyunk elhanyagolni azt, ami belül van. Hirtelen feleslegessé válik, hogy befelé figyeljünk. Egyszerűen azért, mert korábban a külső világ elől a benső világba menekültünk, aztán amikor észrevesszük, hogy kint minden rendben, előbújunk és már nem érezzük szükségét, hogy befelé figyeljünk. Ez történik ha csak menekülünk valamilyen spirituális irányzatba. Kizárólag arra használjuk az adott hitrendszert vagy gondolkodásmódot, hogy átvészeljük a vihart.

Aztán lassan rájövünk, hogy ez így hosszú távon nem válik hasznára sem magunk sem mások számára, ezért egy idő után, mikor nem fenyeget vihar, akkor is gyakorolunk. Aztán rájövünk arra, hogy valójában nincs is hová menekülni és nincs mi elől menekülni, mert már nem létezik határ külvilág és benső világ között.

De ez még mindig csak elmélet és szép gondolat, kemény, kitartó munka nélkül, tudom, hogy nem érhetem el.

Szerinted?