Konfliktus kezelés, és ahogy ne csináld

Mindenkinek vannak olyan leckéi az életben, amelyek megoldását akár évekig, évtizedekig képes elodázni. Persze azok meg úton útfélen szembe jönnek vele, újra meg újra felkínálva a lehetőséget, hogy végre túl lépjen rajtuk. Eleget éltem már ahhoz, hogy ezt a mintázatot felfedezzem a saját éltemben is. Egyik ilyen fő „házi feladatom“ a konfliktus kezelés, ill. annak egyáltalán a felvállalása.

Miért ragaszkodunk ahhoz, ami káros?

Az ember agya egy eszköz, egy kifinomult gépezet, amit kiválóan lehet programozni. Értem itt például azt, ha éveken keresztül elhiszed magadról, hogy te ilyen meg olyan tulajdonságokkal bírsz, akkor az a mindennapokban megnyilvánulva úgy is lesz. Mondanom sem kell, hogy ebből rendkívül nehéz kiszakadni, de nem is lehetetlen. Ha sikerül, az egyfajta mentális komfortzóna elhagyás.

Tehát a dolgokhoz való ragaszkodás, még ha az negatív hatással is van életünkre, kényelmes. Miért? Mert már ismerjük. Lehet, hogy káros, de akkor is feltérképeztük, ami azon túl van az az ismeretlen. Az ember már csak ilyen, szinte mindig, minden körülmények között az ismeretlen az amitől a legjobban fél. Nagyon kevés a kísérletező típus. Számomra is nagy erőfeszítést jelent kilépni a megszokott sablonjaim közül és hol sikerül, hol nem.

Ami nehezemre esik: konfliktus felvállalás

Persze ez nem midig, minden körülmények közt igaz. Rendszerint azokkal az emberekkel okoz kevesebb problémát, akiket már jobban ismerek, egész egyszerűen azért mert már a reakcióikat is ismerem. Ugye ők a könnyű „ellenfelek“, ismerve a mozdulataikat, stratégiáikat. Ugyanakkor előfordul, hogy ezzel visszaélve velük vagyok a legnagyobb bunkó, de ez egy másik történet.

Visszakanyarodva, a konfliktus szó hallatán automatikusan valami rendkívül negatív szituációra gondolunk ami két ember vagy csoport között felléphet. Ez már alapból egy hátrányos kiindulási pont. Személy szerint a konfliktust nem feltétlen azért kerülöm, mert mindenképp a harmóniára törekszem, sokkal inkább azért, hogy „hagyj engem békén“, „ne kelljen veled foglalkoznom“. „Felvonulok az elefántcsont tornyomba és teszek rád.“ Valahogy így.

De mindenek előtt azt hiszem, tévesen, hogy a másik nekem akar ártani, holott ez az esetek többségében egyáltalán nincs így. Ő csak a saját érdekeit akarja érvényesíteni és olykor előfordul, hogy sajnos pont az én érdekeim keresztezik azokat. Tehát a konfliktus sokszor a különböző érdekek összeütközése, semmi egyéb, semmi személyes. Ha ebből a személyeskedős látásmódból sikerül kilépném, máris megpillantom a szituációt kívülről.

Paraszt a táblán vagy sakkmester?

Ez tehát az első lépés. Kívülről nézni a szituációt, látni a teljes sakktáblát, érteni a bábuk tulajdonságait, egymáshoz való helyzetüket, viszonyulásait. Azonban ehhez idő kell, hogy valóban elhidd magadról: nem vagy bábu vagyis nem vagy áldozat. Nem azt mondom, hogy bármi is történjen veled, csakis kizárólag te tehetsz róla, de igenis hatalmas beleszólási jogod van az életedbe.

Mielőtt még teljesen elkanyarodnék a tárgytól, újra rátekintve a személyes viszonyulásomra a konfliktushoz, mint olyanhoz: van, hogy azért kerülöm, mert dühös vagyok és attól tartok, olyankor érdemi vita helyett csak valami alpári lószerszám hajigálás lenne a szituációból. Azzal a lendülettel hagyom is a fenébe, mondván, úgyis csak valami tragikomédia alakulna ki, amelynek én lennék a vesztese. Nos, ez az a marhaság és téves hozzáállás, amit el kell engednem. Hiszen sakkmester akarok lenni, nem paraszt.

Lépésről lépésre, hisz ez egy folyamat

Annyi biztató változást már felfedeztem magamba, hogy egyre többször tudok nemet mondani. A technikán ugyan még csiszolni kell, de korábban még ezzel is voltak problémáim. Vannak még ugyan szituációk, amikor nem sikerül, amikor úgy érzem sarokba vagyok szorítva, de idővel ezekből a helyzetekből is megtanulom kivágni magam.

Szóval ilyen téren ne tőlem kérj tanácsot, mert maga is csak tanulom. Biztos vagyok benne, ha egyszer ezen a „házin“ túllendülök akkor persze jön egy következő, de önmagában már ez is sok mindent megváltoztatna az életemben. Érzem, hogy már csak egyetlen mozdulat hiányzik, egy perspektíva váltás.

4 Comments

  1. Jó téma.
    Már az is, hogy mit tekintünk konfliktusnak.
    Én a tisztázatlan helyzetek miatti félreétés következményét… Mindenképp el akarom érni,hogy lehetőségem legyen a tisztázásra. Akkor is ha nem értünk egyet…
    De idáig el sem akarok jutni…egyre inkább kerülöm a kommunikációt … Ha nem beszélek nincs baj… 😁

    • Na igen, a félreértések. A legtisztább, ha kimondjuk egyenesen a mondanivalónkat, ez kétségtelen. Nem is az egyet nem értés a baj, hanem ha nem értjük meg egymást és azt gondoljuk a másikról, hogy az ilyen-olyan cselekedete, hova tovább gondolata, ellenünk irányul. A némasági fogadalom se rossz, bár kissé szélsőséges megoldás. 😀

  2. Ó, szinte lehetetlen elég ideig tanulni. 🙂 Sőt konfliktusa válogatja, hogy hogyan megy bele az ember és mi lesz a kimenetele. Én általában ott szúrom el, hogy az egóm és az önérzetem a konfliktus témájától függően eluralkodik rajtam. Ennek a következménye, hogy nem érvekkel fogom feloldani a helyzetet, hanem érzelmi spirálba kerülök. Pl. munkaéletben ha bele kell mennem egy konfliktusba, akkor kezdeményezek, érvelek, némi kis érzelmi felütéssel is élek. Mert hogy “szakmai önérzet”, “közös érdek”, sötöbö. De van helyzet máshol, ahol meg katasztrofális a kimenetele a konfliktusnak, egyszerűen szőnyeg alá seprem és ha tehetem még csak a közelébe sem megyek jó ideig. Bár ettől a konfliktus koránt sem fogja feloldani magát, csak elhomályosul és az első soron következő élethelyzetben újra előjön. Sőt volt már olyan, hogy a kezeletlen konfliktus elmérgesedett.

    Példa:
    barátunk ír egy privát emailt és válaszolni kellene rá. Eltelik pár nap – biztonsági időhatáron belül vagyunk, szóval “majd” megírjuk azt a három soros választ. Eltelik két hét – már nagyon égető, de nincs kedvünk szabadkozni, hogy nincs időnk, de már év a pofánkról a bőr. Aztán egy hónap múlva jön egy új levél, amiben már olyanokat kérdeznek, hogy akkor “már nem is vagyunk barátok?” Persze sarkítok de kis konfliktusokat személy szerint nekem is előbb kellene feloldanom, mint hagyni elfajulni… 🙂

    Huhh, inspiráló írás volt, köszi!

Szerinted?