Introvertáltak világnapja

2011 óta emlékeznek meg (már akinek eszébe jut) az introvertáltakról január 2-án. Számomra teljesen új ez a jelenség, az „Introvert, Dear” elnevezésű pszichológiai website-on akadtam rá egy bejegyzés képében. Ahogy azt a neve is sugallja, ezen világnap célja, hogy felhívja a többségi társadalom figyelmét az introvertáltak eltérő közösségi igényeire és kommunikációs érzékenységükre.

Mit jelent az, hogy introvertált?

Ilyen-olyan személyiségtipológiákban nagyon sokszor beszélnek introvertált és extrovertált személyiségekről. A népszerű Myers-Briggs típuselmélet is ezekkel a fogalmakkal dolgozik, bár ez a rendszer nem egészen úgy értelmezi ezt a két irányultságot, mint ahogy azt a köznyelvben megszokhattuk.

A hétköznapi beszédben az extrovertált jelző alatt a könnyen barátkozó, nyitott, energikus embereket értjük. Míg az introvertáltak csoportjáról leginkább a zárkózott, a társasági életet kevésbé kedvelő személyek jutnak eszünkbe. Nos lássuk be, ez egy eléggé sarkos és meglehetősen előítéletes látásmód. Arról nem is beszélve, hogy ez a személet csak a felületes viselkedési szokásokra reflektál.

Introvertáltság és extrovertáltság között igazából annyi a különbség, hogy hova kerül a fókusz az egyén részéről. Külvilág vagy benső világ. Az introvertált befelé, az extrovertált kifelé fókuszálva éli az életét. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy senki sem 100%-osan egyik vagy másik, az arányok viszont jelentősen eltolódhatnak valamelyik oldalra.

Mi a fenének nekik (nekünk) világnap?

Manapság már majdnem mindennek van világnapja, még a törülközőnek is, akkor az introvertáltaknak miért ne lenne? Introvertáltnak lenni természetesen nem valami pszichés rossznyavaja, egyszerűen csak vagyunk egy páran, – a Föld népességnek 30-50%-át alkotva (ezt még lehet, nem sikerült rendesen mérni) – akik, hogy is mondjam, másként viszonyulunk bizonyos szociális jelenségekhez, mint a többiek. Mint ahogy írtam is, befelé fókuszálunk. Igen, okkal használok többes számot, mert magam is az introvertáltak csoportjába tartozom.

Szóval szerintem azért jó, ha van nekünk is világnap, mert mintha ez a rohanó világ mindenkiből extrovertáltat akarna csinálni. Félre értés ne essék, introvertáltként nem tartom az extrovertáltságot amolyan „sötét oldalnak”, természetesen szükség van arra is. (Hagy ne legyek már szájba rágós az érem két oldalával, please.) Sőt, úgy lenne a fair, ha nekik is lenne világnapjuk, már csak az egyensúly kedvéért, de most nem ez a lényeg.

Tehát a rohanó világ uniformizálni akar, mindenkire egyformán ugyanazokat az elvárásokat erőltetve és ez alól a társaságban való viselkedés sem kivétel. Csak egy egyszerű példa: smalltalk. Általában bele megyek, mert nem akarok bunkónak tűnni, de közben az jár a fejemben, hogy mi a fészkes fenéért beszélgetünk az időjárásról? Kit érdekel?! A globális felmelegedés és az emberiség jövője valahogy jobban megmozgatja a fantáziámat.

Az introvertáltak világnapja egy újabb felkiáltó jel, hogy nem, nem vagyunk egyformák és ez által egyénenként mások a prioritásaink is. Akár introvertált, akár extrovertált a személyiséged, az se nem jó, se nem rossz, egyszerűen csak olyan amilyen. Ezt a polaritást is mi (mindkét „oldal” képviselői) közösen hoztuk létre.

6 Comments

  1. Akkor a samalltalk nem csak engem idegesít – bár én ugye habitusomnál fogva lég jó vagyok benne. Egyébként azt figyeltem meg, hogy van némi mozgástér az introvertáltság és az extrovertáltság között. Míg otthon, falun laktam sokkal inkább befelé forduló voltam – kognitívan is hasonló beszélgetőpartnerek hiányában. Aztán városon az utóbbi öt évben már sokkal természetesebb ide-oda elrohangálni és ismeretlen emberekkel is a szóba elegyedni a szörnyű smalltalk segítségével. Aztán vagy mélyebbre merül a hálóm és sikerül jó érdekesebb embereket kifognom, vagy marad a felszínes nyifi-nyafi. Ebben szerintem élen járunk, mármint a panaszkodásban. Hisz már a Bödőcs is megmondta: “…magyar dinók voltak, bajuszos dinók voltak, lovon jártak, lecsót főztek, sorba álltak, panaszkodtak. Ez a hungarosaurus rex …” 🙂

    • Igen, azt a poént ismerem és közben eszembe jutott egy T-Rexes is egy másik előadótól, de az egyszerűbb humor szint. 😀

      Na igen, a panaszkodással sok dolgom van nekem is, ez tény. Persze ha józan önkritikát gyakorlok, akkor megkérdem magamtól, hogy a puszta panaszkodás megoldja-e a problémáim és láss csodát, a válsz tőlem magamnak mindig az, hogy nem.

      Ez és még néhány más, úgymond negatív tulajdonság, kicsit olyan, mint a dohányzás. Az eszeddel pontosan tudod, hogy baromira nem kéne csinálni és mégis rágyújtasz. Tudom, hogy baromira nem kéne hergelnem magam, meg lelki szemetesládának néznem bárkit, aki némiképp elnyerte a bizalmam, mégis megteszem. Kicsit ilyen ketté szakadt állapot: tudom, hogy mit ne tegyek, közben mégis hülye vagyok. :S

      Apropó smalltalk, szerintem többeket zavar, mint hisszük, mert van, hogy sokan csak azért csinálják, hogy megtörjék a “kínos” csendet. Ezt sem értem… miért lenne kínos? Talán ez is olyan, mint a dohányzás vagy mint a panaszkodás. 🙂

  2. Méz

    Létezik valami a kettő között. Most próbálom leírni, milyen is vagyok, úgyhogy a téma most talált. Alapvetően ha befelé áradok, kifelé is nyílok. Ha nem direkt, valami alkotás vagy csinálás formájában. Ha kifelé figyelek, rögtön belül átcseng és elkezd bennem elindítani dolgokat, akkor a fókusz is kezd befelé menni, asszociálok, inspirálódok, érzek, átlényegülök, megviláglok belül is. Szóval nagy bajban lennék, ha meg kellene határozni melyik is a másik part. Bár, az is igaz, ha belül vagyok szeretem leépíteni a külvilágot, mert terhes egy idő után. Ha kívül van a figyelmem, belül megy a tükörfunkció, átszemélyesítem a történést, az egy darabig inspiráló, élményszerű és meghatározó, olyan mint a szerelem. Feldobó, utána egy határ és már belső tartalomba megy át. Ott már kell a csend. De folyton kapcsolódás. Ki és be. Nincs határ…. csak ha szabok.

    • Külső és a benső világ folyamatos kölcsönhatásban van, ahogy te is szépen és érzékletesen írtad. Valóban nincs egy határozott határvonal a kettő között, végül is introvertáltságot vagy extrovertáltságot az alapján állapítanak meg, hogy az esetek többségében merre irányul az egyén fókusza, kifelé vagy befelé. Azonban, már olvastam az ambivertáltakról is, akik nagyon látványosan vegyítik a két irányultságot.

      Magamat tekintve teljesen világos számomra és a környezetem számára is, hogy “menthetetlenül” introvertált vagyok. Ez nálam leginkább azt jelenti, hogy megválogatom kikkel vagyok közvetlenebb, ill. kiket engedek magamhoz közelebb és kiket nem. De ebbe most nem mennék bele részletesebben, mert az már egy külön blogbejegyzésnyi írni való.

Szerinted?