Elengedés vagy feladás?

Ha akarnék sem tudnék afféle hobbi pszichológusként írni a témában, ehelyett inkább teljesen szubjektív gondolatimat vetem monitorra (természetesen, mint minden postom esetében). A napokban jutott eszembe a téma és még nem forrottak ki a gondolataim ezzel kapcsolatban, de írás közben talán könnyebben kirajzolódnak. Mi tehát az elengedés és hol kezdődik a feladás?

Valami azt súgja, hogy megint olyasminek a meghatározására teszek kísérletet, ami egyáltalán nem választható szét az egyéntől. Biztos vagyok benne, hogy ez alatt a két szó alatt egészen mást értesz te is, a szomszédban lakó is, én is. De vegyünk egy kézzel fogható példát, mint amilyenek a célok. Van, aki küzd értük, van, aki egyetlen mozdulatot sem tesz feléjük, még próba képen sem. Máris feladja, mondván „neki ez úgysem sikerülhet”.

Utóbbi esetben ötletem sincs mi játszódhat le az emberben. Ha már megfogalmazott magában valami, amit meg lehet valósítani, akkor annak a magja – noha legfeljebb csak gondolat formájában – már benne van. Persze itt most nem a szürreális célkitűzésekről beszélek, mert pl. számomra is 0,01% az esély arra, hogy ebben az életben asztronauta leszek. (Nem is akarok.) Hanem pont azokról az elképzelésekre gondolok, amelyek nagyon is elérhetőek az egyén számára. Legyen az akármi, ha adva vannak a lehetőségek, körülmények, akkor miért is maradna a terv egyszerűen csak terv, egy vázlat a papírlapon?

Hozok egy személyes példát. Éveken át szinte teljesen érintetlenül hevert a szüleim házában egy klasszikus gitár, aztán egyszer csak, mikor már nem laktam otthon, gondoltam elhozom. Két-három évvel ezelőtt elkezdtem gitározni tanulni ilyen-olyan YouTube csatornák segítségével, azóta volt egy kis kihagyás, de most újra kezdtem. (Jelen esetben könnyebb helyzetben vagyok, mintha teljesen nulláról indulnék.) Nem vagyok virtuóz, de időről-időre hallani a javulást.

Nem a gitár kézberagadásával kezdődött a tanulás, hanem elhittem magamról, hogy egyáltalán képes vagyok rá. Ez most egyetlen példa, de gyakorlatilag minden helyzetre rávetíthető, akár egy ebéd elkészítésére is. Egyszerűen elhiszem, hogy meg tudom csinálni.

Minden fejben dől el, nem igaz? Úgy látom, aki egy idő után úgymond feladja, az talán sose hitt önmagában, a képességeiben. Aki pedig elenged… nos, ő hihetett magában egykor, de vagy a benső és/vagy a külső világ helyzete úgy hozta, hogy le kellett mondania az álmairól, mert mondjuk már nem volt értelme tovább ücsörögnie azon az elhalálozott paripán.

A hozzáállás tekintetében ragadnám meg a feladás és az elengedés közti különbséget. Ha úgy érzed, megtettél minden tőled telhetőt, ám ennek ellenére nem valósul meg az adott elképzelés, ennek következtében nem ölsz bele már több energiát, azt nevezném elengedésnek. Ellenben ha nem történt meg a kellő erőkifejtés és úgy dobod be a törölközőt, az a feladás.

Az elengedést mindenképpen pozitív kicsengésűnek érzem, mert a régi álom helyébe léphet valami új. Ha elengedek, meg van még bennem (szerencsés esetben, ha nem égtem ki) az a többlet energia, amivel újra lehet kezdeni. Viszont a feladásban nem találom ezt az erőt. Lehetséges, hogy mégis járhatatlan az út, amint elindulsz, de akkor vágni kell egy másik ösvényt.

2 Comments

Szerinted?