„Az emberélet útjának felén”

“Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.” – Dante Alighieri

Február 23-án érkeztem el földi pályafutásom harmincadik évéhez. Tudom, hogy megkésve érkezik ezen témában a post, de ennek is meg van az oka. Enyhén szólva kaotikusan alakultak az utána következő napok, hetek és ez a káosz még nem csengett le. Persze tisztában vagyok vele, hogy először magamban kell lecsendesíteni a vihart, renddé tenni a zűrzavart.

Milyen itt, az emberélet útjának felén?

Érdekes, harmincnak lenni pont olyan, mint huszonkilencnek. Mégis mintha valami különös válaszvonal húzódna itt. Végig lehet gondolni, hogy ez az aktuális inkarnáció eddig milyen volt és, hogy milyennek szeretném a jövőben.

Úgy érzem ez a sötétlő erdő csak olyankor igazán sötét, ha nem vagyok elég tudatos, ha hagyom, hogy a gondolatok és az érzelmek játszanak velem, ide-oda rángassanak. Mára már megláttam az életem valódi értelmét, amely nem más, mint maga az élet. Úton lenni és jelen lenni, amennyire csak lehetséges.

Így az életút felén nem is annyira rémisztő. Miért is lenne az, ha tudatában vagy annak, ami történik? Olyan ez mintha a sötétlő erdőben felderengene a Hold fénye, megvilágítva egy ösvényt.

Hogyan tovább?

Bár már levetettem néhány szerepet és mintát, még mindig van mit farigcsálnom magamon, hiszen ezek a rétegek már csak ilyenek, folyton folyvást újratermelődnek.

Egy koreai zen mester, Seung Sahn Sunim mondta, hogy „menj, egyenesen előre”. Mi sem kézenfekvőbb. A jelen pillanat szempontjából teljesen mindegy mi volt korábban, akár tegnap, akár egy előző életben. A jövő pedig nem létezik. Egyfolytában MOST van.

Mindegy, hogy épp megszületsz, meghalsz vagy éppen te is megtapasztalod, milyen is harminc évesnek lenni, mindig a jelen lesz a valóság, de csak akkor, ha azt valóban át is éled.

Már nem az évek mennyisége, hanem a minősége érdekel, ez nem volt másként az utóbbi évek születésnapjaikor sem. De amikor minőségi szempontból visszavetek egy pillantást, sokszor elszomorít, mennyi időt pazaroltam el, hány étékes percet nyelt el a nihil.

Na és a célok?

Már nem tudok úgy tervezni, mint korábban, csupa konkrétumban, kézzel fogható jelenségekben gondolkodva. Persze vannak elképzeléseim, bár nem sok és úgy érzem értelmetlenség lenne azokba görcsösen megkapaszkodni, már csak azért sem, mert ha valamiért mégsem sikerülne a megvalósításuk, ne törjek össze.

Szóval egyszerűen csak egyenesen előre!

Szerinted?