Amikor egy haverság megromlik

Miért bűn ha olyas valakit „hagyunk el”, akivel már megromlott a kapcsolat? Akinek már megadtunk minden esélyt, de a sokadik találkozás után is csak valami zavaró, rossz érzés maradt utána semmi más. Mindenkinek lehetnek ilyen „kísértetei” a múltból, akikkel nem sikerült elvarrni a szálakat, mert nem volt elég erejük és bátorságuk hozzá. Nem véletlenül mondják sokszor, hogy nemet mondani bizony meg kell tanulni.

Ám ahelyett, hogy általánosságokba feledkeznék, a legegyszerűbb az lesz, ha saját példát hozok fel. Egy régi-régi barátnőmről van szó, akivel a gimiben rengeteget ökörködtünk együtt. Az igazat megvallva, már akkor is inkább havernak éreztem semmint barátnak. Hogy miért? Mert az imént említett marháskodáson kívül komolyabb beszélgetésekre már sose került sor, pedig számtalan alkalom kínálkozott rá. Egy idő után pedig már azt vettem észre, hogy neki nincs is szüksége igazi barátokra, neki „udvartartásra” és bólogató Jánosokra van szüksége és ebből nem kértem. Kicsit nagyobb társaságban mindig arra törekedett, hogy ő maga legyen a középpontban, mint sem törődve a többiekkel, akiknek a sztorizgatásai sose lehettek annyira érdekesek, mint az ő valószínűleg többé-kevésbé vetített kalandjai.

Ez a szélsőségesen extrovertált viselkedés avagy már-már az egocentrikusságig felfokozott feltűnési viszketegség nem egyedi jelenség és bizonyára te magad is ismersz ilyen egyéneket a közeledben. Nem áll jogomban senkit sem megbántani vagy hova tovább pellengérre állítani (ezért sem írtam nevet), de tapasztalatom szerint az ilyen személyiségekkel nagyon nehéz és egy idő után nincs hozzájuk türelmem. És akkor mit teszek? Eltűnök, ahelyett, hogy vállalnám őszintén a konfrontációt.

Talán ez lehet az oka annak, hogy több éve nem találkoztam már az említett gimis haverommal, de még mindig képes valamely másik barátnémon keresztül felkeresni azzal, hogy volna-e kedvem csatlakozni a társaságukhoz, mintha mi sem történt volna. Azért kezdtem a talán szóval az előbbi mondatot, mert kijelentésemben koránt sem vagyok biztos. Egy másik barátnőm már nem is egyszer közölte vele, hogy elege van belőle, de valahogy mindig kivívja nála a bocsánatát. Ami természetesen nem baj és nem is akarok bele szólni, sőt kicsit csodálom is a türelméért, de én már nem akarom tovább kínozni magamat.

Olykor nemet kell mondani

Tehát az illetővel megosztott karmánk berohadt és kegyetlenül fog hangzani, de éppen ezért ki kellett dobjam. A dramaturgia persze fordított, hiszen mint ahogy azt már említettem nem adtam ki kerek perec az útját, hanem egyszerűen leléptem. Bevallom mások esetében is ez volt a módszerem mindig is és önkritikát gyakorolva éreztem, hogy ez így nem épp sportszerű megnyilvánulás, de ez egy olyan rossz szokásom, ami bizony időbe és energiába telik átalakítani. Mellesleg nehéz átállni, mikor azt tapasztalod, hogy szinte mindenkinél beválik. Ám amikor összetalálkozol egy levakarhatatlan egyénnél, komolyan el kell gondolkodnod a módszer hatékonyságán.

Magamba tekintve tudom, hogy ludas vagyok a kialakult helyzet miatt és sajnos még ezzel kapcsolatban számolnom kell potenciálisan kellemetlen helyzetekkel, mint pl. amikor egy egyszerű, ám sablonos „nem tudok menni” szöveggel lerázom nem is az adott személyt, hanem a hírhozót. Ezek a szituációk kegyetlenül megtanítanak arra, hogy nem szabad minidig minden áron kerülni a konfliktust. (Mert valljuk be az elutasítás, az pillantok alatt egy kisebb összeütközést hozhat magával.)

Vannak helyzetek, amikor muszáj nemet mondani, akár egy rosszul működő, egymást már csak romboló kapcsolatra is. Hiszen mindezek után mondanom sem kell, hogy hosszú távon egyáltalán nem kifizetődő, mert valaki sérül, de legalábbis tovább őrlődik. Adott esetben te magad. Nem bűn eldobni a mérgező kapcsolatokat. A tanulság csak annyi, hogy nem mindegy hogyan.

4 Comments

  1. A sima lekoptatás abszolút belefér, magam is így kezelem a kapcsolataim – lehet nagyon gonosz dolog, persze. Aztán végül, ha valaki mégis csak felelősségre von, hogy “hát nem is keresel”, visszavágok: “én kerestelek utoljára” – erre mondjuk szoktam ügyelni, a közelebbiekkel.
    A távolabbiakkal meg teljesen mindegy.

    Van egy ilyen elméletem, hogy egész egyszerűen az idő, mármint az életedből hátralévő idő sehogy sem növelhető, abból egyszerűen nem lehet “félretenni”, csak kevesebb lehet. Ebből pedig nem engedem senkinek sem, hogy “lopjon”, pláne nem sehová sem vezető beszélgetésekkel és barátinak mondott programokkal.

    Nem adom fel könnyen, de ha egyszer belátom, hogy meghaladtuk egymást, vagy most ebben az életszakaszban hanyatt-homlok más dolgok érdekelnek bennünket, akkor nem erőltetem. Majd találkozunk megint nyugdíjas korunkban, ha még lesz mit mondani egymásnak, ha nem, akkor meg olyan könyv, ami valami újat ad, mindig lesz elég, még ha három életet is kellene élnem egyhuzamban.

    • Igen, ez így a normális, tehát, hogy nem kell rögvest elhajítani a kapcsolatot, amint el kezd egy kicsit “döcögni”, de ha eljön a pillanat, amikor már kifejezettem erőltetetté válik, akkor el kell válni békében. Aztán, ahogy írtad is, még összetalálkozhattok évek múltán, amikor újra lesz közös téma.

      Úgy érzem megadtam az illetőnek az utolsó utáni, utáni esélyt is, de hamar rá kellett jönnöm, hogy semmi értelme. Na meg nem tudok azzal mit kezdeni, aki ma holnap harminc lesz és még midig olyan, mint egy óvodás. Egy-két éve azzal akart vendégségbe csábítani, hogy van az udvaron trambulinjuk. Kit érdekel?

      (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy 30 évesen már be kell savanyodni és koravénné válni, de ő egyszerűen infantilis. Mindig ilyen nevetséges érvei voltak.)

      Akik pedig a baráti körből még tartják vele a kapcsolatot, sokszor megrökönyödnek rajta (legalábbis kezdetben megrökönyödtek), hogy de hát miért? Én meg nem értem az ő reakciójukat. Az ember életében minden, így a különféle kapcsolatok dinamikusan változnak és így előfordul vagy milliárdszor, hogy akikkel együtt jártuk az utat, lekanyarodnak egy másik ösvény felé vagy fordítva. Szerintem ez teljesen természetes.

  2. Nekem egy 20 éves barátságom végére került pont, amikor úgy éreztem, hogy korlátozom a barátom (hölgy). Nagyon nehéz volt, pedig relatív megbeszéltük. Megbeszéltük, hogy ennek így nincs értelme, mert több a fájdalom mint az öröm.
    Maradt azonban egy mellékhatás….azóta senkivel nem barátkozom.

    • Tiszteletben tartom a döntésed, de biztos, hogy az a legjobb megoldás, ha senkivel sem barátkozol? (Egyébként a blogod alapján, nem tűnsz nem barátkozósnak. 😉 )

Szerinted?