Amíg a kirakós összeáll

Leültem a gép elé, behunytam a szemem, meditációs zene szólt a fejhallgatóban, mély levegőt vettem az első sorok megírása előtt. „Most hagyok mindent elcsendesedni.” – szóltam magamban, erre pont abban a pillanatban Kedvesem egy hatalmasat trombitált a zsebkendőjébe. A feszültséget készültem magamból kivetni írás közben, de most már csak nevetek, mert ez egy olyan „ne vedd magad túl komolyan” pillanat volt.

Néha a földnek levegővé kell válnia. Több spontaneitást, rugalmasságot kell megengednem magamnak, mert olykor pont az a kulcs egy-egy probléma megoldásához, egy szituáció feloldásához. Ennek gyakorlására kiválóak a kóanok, amiket csak intuícióval lehet feloldani. Mondjuk úgy, zen tanítványi pályafutásom során megoldottam már párat, de most van egy olyan, amit már talán több mint egy éve nem tudok megválaszolni. A vicc az, hogy igazából egy része meg van és csupán egyetlen lépés hiányzik a megoldáshoz, egy pici plusz kellene még, de nincs meg.

Csak egy kicsi hiányzik

Eszemben sincs leírni ide vagy máshová az említett kóant, mert ez csak rám tartozik. A furcsaság csak az, hogy úgy érzem, gondolom nem egy élethelyzetben is így működöm. Úgy értem, valahogy mindig csak egy kicsit összetevő hiányzik a teljesebb kép összerakásához. Sokszor egy picivel több odafigyelés a hiányzó valami. Nem csak magánélet, munka, hanem minden, de minden területen. Mintha egyszer már meg is jegyezték volna nekem, hogy nem megyek bele 100%-ig a szituációkba.

perspective

Úgy gondolom ennek azért nem csak hátrányai, de előnyei is vannak. Hiszen meg tudok állni és kívülről magamra tudok tekinteni. Ez akkor különösen hasznos, mikor elárasztanak a negatív érzelmek. Persze könnyebb úgy, hogy már fizikailag sem vagyok ott abban a közegben, ahol kaptam a lehúzó energiákat, avagy az ívet. Egyszerűen kijövök onnan, aztán szellemileg is távozom belőle, végül kávészünetet kérek a karmámtól, hogy megnézzem mi is van velem.

És akkor látok egy lényt… igen, dühös, kicsit fél is (tudjuk, hogy e két érzelem édestestvérek)… a kialakult helyzetért ő felel vagy sem? Igen is és nem is. Mondják, a külvilágot nem lehet megváltoztatni, ugyanakkor mégis meg van a „trükkje”, amit már nagyon jól ismerek, csak rendszeresen elfelejtek alkalmazni. Valójában olyanná formálom a világot, amilyenné csak akarom.

Perspektívaváltásnak nevezném, de valójában itt már nem elég a szó. De még ha le is tudnám írni, ugyan mit érne vele bárki, aki olvassa? Erre mindenkinek magának kell rájönnie. Az élet nem az a két-, jó esetben háromdimenziós, sokszor sablonos valami, aminek hisszük nap, nap után. Hogy mi is az élet valójában, azt attól tartok nem én fogom leírni. Azért jöttem, hogy tanuljak, szemlélődjek.

Szerinted?