Mégis kattog a klaviatúra

Ha megkérdezné valaki, miért hallgatok, nem tudnék rá válaszolni. Nem mintha nem lenne miről írnom, azonban vannak dolgok, amiket inkább nem tennék közzé online. Na persze nem kell semmi eget rengető tragédiára gondolni, ezek inkább a benső vagy külső kis világom harcai.

Természetesen mindezen felül, hogy ki mit tekint óriási problémának az meglehetősen szubjektív. Éppen ezért, pl. ki nem állhatom a „panaszlicitet”. Tudod, amikor két ember beszélget és az egyik rázendít a jajveszékelésre, de a másik még rákontrázik, mert hát számára kétszer annyira nehéz az élet, mire az előző azt megtriplázza és ezt képesek játszani az idők végezetéig. Igen, a tanúja voltam már ilyen „beszélgetéseknek” és képtelen voltam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek közben.

No ez csak egy kis intermezzo volt. Nem tudom miért akadozik most a blogolás. Téma mindig van, de nem akarok folyton animékről, filmekről vagy zenéről íni. Persze tervezek ilyen posztokat is, mert szeretem a vegyes témákat, azonban ideje lenne már valami mélyebb vagy „értelmesebb” firkálmányt rittyenteni. Nem érzem üresnek az életem, viszont ez nálam nem a külvilági események gyakoriságát/gazdagságát jelenti, hanem inkább a benső világét. Itt benn gyakran elképesztő viharok dúlnak, olykor viszont szikrázik a Nap. Ebben nem látok semmi különöset, szerintem te is így vagy ezzel, legfeljebb nem figyelsz rá annyira.

Ha befele fókuszálsz sokkal mozgalmasabbá válik az életed, még akkor is, ha látszatra nem teszel semmit és nem történik veled semmi sem. Az érzelmek és az intuíciók egyre intenzívebbé válnak. Ez egy idő után eléggé fárasztó, de valahogy mégis megéri rájuk figyelni. Ideális esetben majdhogynem kívülállóként tudod megfigyelni a cikázó gondolataidat és érzelmeidet. Nagyon nehéz kivitelezni, de olykor-olykor talán már neked is sikerült.

Na tessék, most elkezdtem mindenféle zagyvaságot írni, pedig ez a bejegyzés egy “nem szól semmiről szösszenetnek” készült, amolyan futó életjelként. Talán igazából csak erre van szükségem, egyszerűen csak klaviatúrát ragadni, hallgatni valami kellemes, ám mégis inkább monotonabb zenét és csak írni, írni és írni. Aztán egyszer csak elkészül a post.

Tehát igen, megékezett az inspiráció, jönnek a témák és eszem ágában sincs feladni a blogot. Csak abba kell hagynom a halogatást (az írás területén is).

2 Comments

  1. Talán tegnap előtt ücsörögtem a blogod felett….és kérdeztem meg…hogy merre jársz Rien ? 😀
    Lám megjöttél….mondja valaki, hogy nem működik a tudat alatti kommunikáció 😀

    1. Áh, dehogy működik! 😀 Ez számomra sem ismeretlen, velem is megtörtént, hogy sokat gondoltam valakire, akivel már rég beszéltem (akár írott vagy verbális formában) és nem sokkal később jelentkezett az illető. 🙂

Szerinted?